Az energia, ami mostanság foglalkoztat.
Az, hogy Lucifer tulajdonkép a Fényhozó.
Hogy ha nem tapasztaltam volna meg a sötétséget, akkor nem vágynék a fényre.
Van is egy olyan közmondásunk, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”.
Azért ez a luciferi dolog nem hagyott nyugodni. Minden fénynek van árnyéka.
Korábban is felismertem már a sötétség fontosságát, de a teremtés történetben ezt valahogy nem tudtam elképzelni.
Nem Ádám és Éva történetére gondolok, hanem globálisan a kezdetekre.
Aztán az is bizonyított tény, hogy ha valahol valami hiány lép fel, oda belép valami.
Vagyis ha rés keletkezik a „fényben”, már is utat talál magának a „sötétség”.
(Remélem értelmesen tudom megfogalmazni a dolgokat és érzékelhető általa a gondolat menetem.)
Hogy mi is az a sötétség, a mélység és ha már poláris agyunk van és gondolkodásunk, akkor mitől válik a rossz a negatív sötétté, mélységgé, a jó pedig pozitívvá, fénnyé, magassággá?!
Azt gondolom most, a jelenlegi tudásom alapján, hogy egyrészt a szándék minősíti a dolgokat.
Hogy a szív milyen tudatossággal bír.
Valóban tudom, mi a szeretet?
Szeretet az amikor engeded, hagyod?
Szeretet az amikor csak mosolyogsz mikor a virágoskertedben táncolnak sáros gumicsizmával?
Amikor lágyan, gyengéden mosolyogva simogatnak, önös érdekből?
Vagy szeretet az, amikor képessé válsz oda csapni ha a szükség úgy hozza?
Képes vagy segíteni egy állatnak meghalni, hogy a szenvedéseit mely a halálhoz vezetnek lerövidítsd?
Ezekre és hasonló kérdésekre olyasmi fogalmazódott meg bennem, hogy ott kezdődik az igaz szeretet, ha magamat nem bántom, és eszem.
Ha megtudom emelni önmagam rezgését, energia szintjét anélkül, hogy ehhez mások részvételére volna szükségem.
S hogy miért magammal (kellene) kezdeni?
Szerintem azért, mert akkor tudok igazán mások felé is elfogadó, befogadó, megengedő és emelő lenni, ha már önmagamban meg van a stabilitás.
Asszem….
Vélemény, hozzászólás?